Minden szava döf, vág, mert igaza van. Belehalok, hogy így van. És azt sem tudom mi okom lenne sírni.
Csupa szépet kaptam, két hónap tömör boldogságot, és gondtalanságot. És most mégsem tudok magammal mit kezdeni, nem értema gondolataim, nem érzek semmit, csak ürességet.
Valami hiányzik belőlem. Az érzés. AZ Érzés, amit olyan sokáig szerettem, amitől soha nem akartam megválni.
Pedig csak önző voltam. Miért akanék magamnak minden jót? Ha mindig mindent megkapnék, nem tudnék örülni semminek. (Hiszen a világ legboldogabb embere, akinek mindene megvan, csak önmagát látná Edevis-tükrében!) El kell tudnom ereszteni. Már elengedtem, tudtam, hogy a másikra van szükságe, és a másiknak rá. Úgy éreztem régen, hogy én ezt nem érdemlem meg. Akkor mondta nekem mindenki, hogy ‘de! igen!’ megérdemlek ennyit. És mégsem. Mégsem érdemlem meg. Hiszen utána azt gondolom, hogy jogom van ahhoz, amiz akarok. Úgy bánok az érzésekkel, ahogy nekem tetszik. A hangulatom kezelhetetlen, és bunkó.
És neki volt igaza. Ugyan nem szándékosan, de eltaszítottam magamtól. Nem akartam látni, hallani, elég volt annyi (de erre szükségem volt), hogy tudtam, hogy él.
És nem fogok sírni érte… Hiszen nincs is miért. Se okom, se kedvem, se könnyem nincs rá.
Ha már egyszer végigszenvedtem, elengedtem, és megértettem, akkor nincs jogom “pénztártól való távozás után” mégis reklamálni…
(Ne aggódjatok, ez dél körüli írás. Azóta már kicsit lenyugodtam. Csak ne jutna eszembe mindenről ő =( )
