Márai - A gyertyák csonkig égnek
Mert megkaptam végre Zsófitól. Szabad rajta sírni. Ok. Ezzel se lesz baj.
Egyelőre ennyi fért ki belőle(m):
Azoknak, akik nem értik a lényeget, ami belőlem kitörhetne, és még sok másik személyből is:
„Most, mikor túlesett az első meglepetésen, egyszerre elfáradt. Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán vár. Már régen várt. Már nem is tudta, mikor alakult át a sértődés és a bosszúvágy várakozássá. Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek…”
Azoknak, akik ismerik az érzést, de valami hiányzik:
„Első pillanattól együtt éltek, mint az egysejtű ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kellett „barátságot kötni”, mint az egykorú fiatalok szokták, nevetséges és ünnepélyes szertartások között, fontoskodó szenvedélyességgel, ahogyan a vágy jelentkezik az emberek között, öntudatlan és torz formában, mikor először akarja egy másik ember testét és lelkét elvenni a világtól, hogy az övé legyen, csak az övé. Ennyi a szerelem és a barátság értelme. Barátságuk komoly és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely egy életre szól. S mint minden nagy érzésben, ebben is volt szemérem és bűntudat. Az ember nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől.”
Azoknak, akik nem hiszik el, hogy lehet érzékenyen reagálni a zenére, csak azért, mert ő más:
„De Konrádnak volt egy menedéke, ahová a barát nem tudta követni: a zene. Mintha lenne egy titkos rejtekhelye, ahol a világ keze nem éri el. Henrik botfülű volt, beérte a cigányzenével és a bécsi keringőkkel […]
De a tábornok néha már gyanította, hogy a zene nem is olyan veszélytelen szenvedély. […]
De Konrád mindig elsápadt, ha zenét hallott. Mindenféle zene, a legközönségesebb is, oly közelről érintette, mint egy testi támadás. Elsápadt, szája remegni kezdett. Valamit mondott neki a zene, amit a többiek nem érthettek. Valószínűleg nem értelméhez szóltak a dallamok. A fegyelem, amelyben élt, nevelkedett, amelynek árán rangot szerzett a világban, amelyet önként vállalt, mint hívő a büntetést és vezeklést, ilyen pillanatokban meglazult, mintha a görcsös, merev tartás engedne testében. Mint mikor a parádén, hosszú, fárasztó díszszemlék után hirtelen „pihenj!”-t vezényelnek. De szája remegni kezdett, mintha mondani szeretne valamit. Ilyenkor elfeledte, hol van, szeme mosolygott, a levegőbe nézett, nem látta környezetét, a fellebbvalókat, társait, a szép hölgyeket, sem a színházi közönséget. Egész testével hallotta a zenét, oly szomjasan, ahogy az elítélt figyelhet börtönében távoli léptek zörejére, melyek talán a menekülés hírét hozzák. Ilyenkor nem hallotta, ha szóltak hozzá. A zene felbontotta körülötte a világot, pillanatokra megváltoztatta a mesterséges környezet törvényeit, ilyen pillanatokban Konrád nem volt katona.”
Jópár órám van benne. Megéri. Szeretem Márait.
És mostanában nagyon nagyon a barátaimra támaszkodom: nagy szükségem van rátok =(
