tzsv

Íróleckéket veszek.

10x vagy 20x írtam le a mondatokat, gyönyörű az a lap, hihetetlen. És amúgyis.

Nem vagyok holmi eldobható ribanc, hogy mindenkinek csak pótszernek legyek jó, hogy rajtam pihenjék ki magukat az emberek. Hihetetlen mennyire érzéstelen ez a világ. És emellé még amit rajzolok abban sincs élet. A táncom egyszerűen szánalmasan élettelen, talán már az életem is élő-dolgok nélküli.

De ma, mikor felszálltam a HÉVre, felhívtam Lucát, megígérte, hogy kijön, de én ott zokogtam a HÉVen, mikor úgy-ahogy megszáradtam, előre mentem az ajtóhoz. Évi, akit aznap zokogni láttam a női mosdóban, de úgy keservesen, és istentelenül, (deja-vu) , felszállt a HÉVre, mosolygós volt, mint mindig, és mikor látta, hogy én vagyok, mosolygósan köszönt…

Majd megálltam az ajtóban, és megint zokogtam, úgyse hallja senki, zakatol ez a hülye vonat, tegye csak, legalább nem tűnik fel senkinek. Egyszer csak valaki fogta a karom.

Hát, nem ismertem. De odajött hozzám, hogy miért sírok, és miután látta, hogy képtelen vagyok kimondani megkérdezte: szerelmes vagy? – Nem tudom! Voltam! Vagyok! Nem tudom… És volt rám egy perce! Hogy Lucát idézzem. Egyszer mesélte, hogy élete egyik legszebb emléke, mikor kibaszottul kivolt, és odament hozzá egy srác, hogy mi a problémája, ott maradjon-e vele, vagy segítsen-e neki, vagy kísérje-e haza, vagy vár-e valakit. Lucának jól esett. És most már, ha eddig nem is, de most már 100%-osan át tudom érezni, amit akkor ő érzett. És leszállt utánam a HÉVről, pedig biztosan nem itt lakik, megkérdezte: cigizel? Nem, köszi! És megkérdezte: leülsz velem a padra? Persze! És ott mesélt nekem, míg Luca meg nem jött értem, de ha Luc nem jött volna, valószínűleg még órákig nyugtatgatott volna, és mesélt volna, hogy ő hogy szívta meg, hogy 87 kg-ról 47-re fogyott, és mesélt, és meg akarta dönteni a féltékenységről szóló elméletem, de így visszagondolva, nem sikerült neki, mert az a lány, akiről mesélt, nem volt féltékeny, így baszottul meg is szívta. Mert bízott Benne! Hát, ez az.

Továbbá a táncon sem voltam a topon, a rajzaimban nincs élet. A táncomban sincs élet, talán már az életemben sincsen semmi élő. Egyszerűen nem akarom ezt az életet így végigcsinálni, nekem akkoris szükségem van arra a kicsi dologra, ami kiránt ebből a gödörből. De úgy látszik ilyen nincs.

És azzal, hogy nekem mindig rossz kedvem van, elcseszem mások napját is, és ezért még jobban utálom magam.